Bejelentkezés
Keresés
| partizán |
 |
 |
| Írta: Administrator 2007. július 19. csütörtök, 03:06 | |||
|
Fáni, Rózsi, Fritzi, Piri (aki Röfi is) és Én Szóval egy kicsit körülményes már az is, hogy felsoroljam azon bogarakat, akik már a tulajdonomban voltak. Az egész onnan indult, hogy sok-sok évvel késõbb, mint általában lenni szokott, jogosítvány-közelbe kerültem. Aztán ugye a leckékkel haladva elõre, eljutottam oda, hogy idõm jelentõs részét használtautó hirdetések böngészésével töltöttem. Egyik autó sem indult helyzeti elõnnyel. Gyermekkorom egyetlen autója a már leállított és csendben haldokló warsawa volt. Ez a hatalmas jószág maga volt a négykeréken járó autótörténelem. Barátokkal besettenkedve a garázsnak se nagyon nevezhetõ suftniba, igen sokat téptük a mûbõr üléseket és szívtuk magunkba azt a nagyon jellemzõ veteránszagot, amit lehetetlen leírni. Valamikor itt fertõzõdtem meg. Szégyellni kellett volna magam a „roncs” miatt, hiszen az egyik haver apjának MB 1000, a másikénak s100-as skodájuk volt. Aki tanult már szociálpszichológiát, az tudhatja, hogy ilyenkor a feldolgozhatalan dolog irracionális kötõdést eredményezhet. Szóval az Istennek se tetszettek a falusi csodagépek, akkoriban még a 120-as skoda elõtt se borultam le. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a Csehszlovák autóipar eme csodája nagy riválisa lett a bogárnak késõbb. Persze maradjunk csak a gyermekkornál. Talán harmadik osztályos lehettem, amikor berobbant az életünkbe a trabant, a GK 29-46. Feszített benne az ötfõs család, büszkék is voltunk rá piszkosul. Persze a rendszerváltás kinyitotta a család szemét, magunkhoz térve a szocreál kábulatból, rájöttünk, hogy nekünk valódi autó kell. Elõször csak egy fiat motor ficcent a trabiba, de egyik hétvégén hazatérve a középiskolai koleszból, földbe gyökerezett a lábam. A család Fiat Uno-t vásárolt. A tinédzser álmodozások olasz autókról szóltak, aztán az egyetem és hosszú csend jött. Nem is gondoltam az autóra, BKV-ztam és nem tudtam, hogy miért is lesz úrrá rajtam a méla depresszió. Aztán munkahelyváltás, a szolgálati autó beígérése ráébresztett elmaradásomra. Szóval ez az elõzmény. Zsigerileg valami veterán kellett. Trabiról letettem elég hamar, a zsiga sokáig állta a sarat a márkaversenyben. Ennek bukását az új munkahely eredményezte. Azt hittem, hogy leszek valaki és ezzel nem volt összeegyeztethetõ a zsiga által megtestesített patkányság. A korábban már említett 120-as skoda versenyben maradt. Aztán a bátyám, aki akkor még wartburgot nyúzott, megjegyezte, hogy autópályán csak egy autót szokott lehagyni, az általam istenített skodákat. Felmérve a Bogár társadalmi presztízsét, az állítólagos elnyûhetetlenségét, a veterános formáját, mellette döntöttem. Mindez 2002-ben volt. Akkoriban persze még hírét se hallottam, hogy 100 ezer alatt kapni ilyen autót. Egy 150 ezres a hasznaltauto.hu-ról ragadta meg a fantáziámat. Az ismerõsi körben volt persze egy hajdani bogaras, aki bogárral megjárta Gibraltárt, tehát elég nagy gurunak tûnt. Együtt mentünk el sasolni. A színe barna volt. Késõbb az egyik haver azt mondta, „Te, ennek már a színe is fos..,” Ráadásul tenyérnyi darabokban vált le a fényezés, vagy pontosabban a gitt. Elég csúnya rohadások voltak itt-ott. Típusra 1300-as 1970-es, de házi átalakítások elég széles tárháza várt. Ami bájosságával elsõre lenyûgözött, az a balkéznél alig elrejtett trolijelzõgomb volt, ami indította a gépet. Persze kivágták a magnó helyét és a hátsó kárpitokat is. Az ülés golfé volt, amit a kutya egy kicsit megrágcsált. Szóval mindenre volt magyarázat. Mutattak egy papírt is, amire rá volt írva, hogy 250 ezer. Ettõl, vagy a felbúgó bogárhangtól elérzékenyültem. A haver azt mondta, hogy ennyire jó motorral régen találkozott. Utólag is mondhatom igaza lett. A gond csak az volt, hogy nyilvánvalóan ütött volt a szám. A lényeg, hogy a szerelem már megvolt, meg is találtuk az utat ahhoz, hogy mindenki jól járjon. Üzembentartó lettem, így megúsztam az egész átírást forgalmicserével, azaz 8 ezer forinttal. Mivel jogosítványom még nem volt, ezért apám segítségével vittük haza a gépet. A bogár nevét örököltem: Fáni. Kissé átszabottan ugyan, de máig õ a nagy õ. Szóval vittük haza. Ugrálva, de ment a dolog. Aztán két sarokkal arrébb hatalmas üvöltéssel készült elszababulni a 40 lóerõ. A porlasztón levõ szivatótárcsa elfordult és ez idézte elõ ezt a fura jelenséget. Zéró ismerettel detektáltam és kezeltem a bajt. Aztán pár kilométerrel arréb kifogyott a benzin. Szerencsére kaptunk 140 ezerért (persze alkudtam) egy kannát is. Egy röpke taxizás (1500) lett is benzin és egyben robogás hazáig. Persze izgalom még akadt, amikor apám különös okból kifolyólag padlógázt nyomott fék helyett a pirosnál. A bogaras tatának és a banga fiának ezt elnézték és nyugodtan kerülgettek minket a csomópont közepén. Az pedig hihetetlen élmény volt, hogy elment mellettünk egy bogi és integettek belõle az emberek. Próbáltunk is visszadudálni, de az kivágott egy sor biztosítékot és meg se nyekkent. Hazaérve gondos kezek vártak az autóra. Úgy hullottak a tízezresek, mint az õszi levelek. Csengettem a dellát mindenhol. Azt már nem tudom mikre. A vidéki szakik örültek a bogaras embernek. Talán lett belsõ világításom. A villamossági szerelõtõl éppen hoztam el a gépet, amikor sûrû fekete füst öntötte el az autót. Valami kábelek égtek masszává. Akkori hozzáállásom még olyan volt, hogy leraktam a lóvét, elnézést kértem az okozott problémáért, aztán leléptem. Ami hihetetlen élmény volt: a bogár vezetése. Otthon a faluban. Elõször volt olyan élményem, hogy autót vezetek. Úgy minden a helyén volt. Értek a szóvírágok nyelvén való leíráshoz, de ezt az érzést képtelen vagyok papírra vetni. Aztán Szent István közremûködésével meglett a jogsi és eljött a nagy pillanat, hogy az otthoni gondos kezekbõl visszahozzam a gépet a zord Budapestre. Izzadtam mint egy ló az autópályán, de megcsináltam, sõt néhány nappal késõbb már robogtam a 3-as fõúton Miskolcra megmutatni barátnõmnek technikai zsenialitásomat és az új szerzeményt. A robogás visszafelé már nem volt annyira egyértelmû, mert egyszer csak ugrálni kezdett a gép, aztán lassulni, egészen 15 km/h-ig. Az autópályán visszafelé már a leállósávban vészvillogóval másztunk. Szerettem a gépem. Õ még engem nem annyira, minden parkolónál meg akart halni. Budapest határánál aztán nekilendült. Le is vontam a tanúlságot: Pesti lány. Aztán jött az elsõ szerelõ. Elszenvedtem hozzá. Megnézte, felírta mi kell. Ezeket megvettem, aztán egy részüket beépítettem magam, mert úgy láttam, hogy sürgõs a dolog. Egy este, majd egy délelõtt és egyszer csak a megszokott pöc-röf (a troligombbal). Volt egy adag lelkiismeretfurdalásom, hogy a szerelõt átvágtam, de aztán akkor amikor már talicskával hordtam hozzá a pénzt, akkor ezt az álláspontomat megváltoztattam. Nem sokkal késõbb ugyanis meghalt a kuplung is. Amit a szerelõ megfejelt egy kipufogócserével is, így jött is szépen az elsõ 40. Ekkor nyitottam meg a folyószámlámat a barátnõmnél. Késõbb voltak idõszakok, amikor nem is nagyon maradt más életfunkcióm, mint pénzt hordtam közte és a bogár aktuális állása között. Persze a gép mindeközben ment. Gondok még akadtak, de egyre megbízhatóbb lett. Defekt miatt vettem a szerelõtõl két téli-nyári gumit. Ezzel minden létezõ helyen elakadtunk. A legszánalmasabb talán McDonalds parkoló volt. Ide simán jöttek mentek más autók, mi 6000es fordulattal, gumiszõnyeg segítséggel se tudtunk mozdulni. Mindeközben, talán a csalódások újbóli irracionális feldolgozásaképpen mélyebbre süllyedtem a bogárlázba. A súlyos döntés az volt, hogy megvettem Rózsit. Õ Gyulán pihent, elõtte isten tudja hol és hány évtizedig. Ránézésre egy 58-as faltdachos gép volt. Keresztülszállították szegényt az országon. A trélert vontató mercit szarrá törték egy betonkeverõ kamion hátulján. Az autósors nemes bosszúja folytán a bogár minden gond nélkül ugrott hátulról az õt vontató autóra. Amikor a helyszínre érkeztem, akkor az egész úgy festett, mint egy különös szado-mazo buli, amiben a bogi vitte a prímet. Ezt az autót néhány héttel késõbb elvittem eredetvizsgára. A tréleért 20 ezret fizettem. Úgy gondolom a jelenlévõ szerelõk régen röhögtek olyan jót, mint akkor. Persze a mindenhol ütött számokkal elzavartak. A döntés erre az lett, hogy a 70-es gépre építsük rá az 58-as kasztnit. Nem okozott problémát a gép kiesése, ugyanis idõközben vettem egy 1967-es 1500-as bogarat. A príma alapra költöttem a szerelõnél egy rahedli pénzt. Hol erre, hol arra vártam. Eladósodásom elején járva blicceltem a BKV-n és hordtam a fizetéseket a szerelõhöz, kasztnishoz. Elõször az 1500-as Fritzi lett kész. Üröm lett az örömben az, hogy mint arról az utolsó pillanatban a szerelõ tájékoztatott, az autónak el volt törve az alvázfeje, magyarán meg voltak számolva a napjai. Aztán tényleg, úgy is ment az úton, mintha takony lett volna szép egyenletesen elterítve mindenhol. Közben készült a vidéki szakinál a gépösszeépítés. Eleinte a srác jól haladt, aztán jött a tavasz, a traktorszezon és minden össze lett csapva nagyon hamar. Persze elõtte még hazamentem Fritzivel, aminek megnéztük az alvázfejét és mivel úgy láttuk, hogy egy csavar tart valamit, az se sirály módon, ezért megtért õseihez a cseresznyefa alá. Azóta is ott pihen. Éheztem és lógtam a BKV-n tovább. Aztán néhány héttel késõbb menetkésszé vált az új autó. Eleinte úgy tetszett, de Pesten már minden hozzáértõ ember harsány hahotával fogadta a neoluxal lefújt gépet. Utóbbit azért láttam praktikusnak mert én is éreztem, hogy nem minden kóser és sajnáltam volna a 200-as festést rányomatni. Ezt követõen jött a kárpitos, a villamossági. Nyikorogot ugyan a gép, de összeállt. Az ablakot nem tudtam néhány hónapig lehúzni, de nem is vettem észre ezt az apró hiányosságot, mert ott volt a jóisten egyik legnagyszerûbb találmánya a faltdach. Talán egy hetet se használtam, amikor jött Rovinj, ahova sereghajtóként péntek délután-este robogtunk le. A gépnek egy rossz szava se volt. Utólag nagy bátorság volt nekiindulni a frissen felújított géppel. Nyáron-õsszel használtam 15000 km-et legalább. Sajna a váltó beadta a kulcsot. Ekkor úgy döntöttem, hogy beépítem a felújított 1500-as motort és a hosszúváltót. Ezt összekötöttem azzal, hogy rendbehozattam a gép fenekét. Nagy áttörést nem sikerült elérni. A motor helye elég szûkös maradt, mint kiderült azért, mert a kaszni és az aláz közt néhény centis difi van, ami helyrehozhatatlan. A megpiszkált kipufogó se bírta aztán sokáig. Rövid idõ után olyan hangokat kezdett kiadni, ami egy egész harckocsioszlopot megszégyenítene. 150 ezres kiadás tehát újbóli nagy örömöt tudott okozni. Mivel idõközben újabb tél virradt rám, ezért egy elég alkalminak tûnõ ajánlatra lecsapva ismét egy géppel gyarapodtam, egy 1963-as bogárral, aki a keresztségben a Piri nevet kapta. Mivel Ritus állandóan le Röfi-zi, ezért ez a név is rajtamaradt. December óta nyúzom. Két hónap alatt tettem bele 6 ezer kilométert. Idáig semmi komolyabb nem történt vele. Összesen százezer forint körül vagyok. Szóval lehet így is, de erre tetemes mennyiségû tanulópénz megfizetése után jöttem rá… Képek:
|
|||
|
|
